[… serial experiments x …]

experiment # 035

lehántani a rétegeket, gyorsan, kapkodón, egyiket a másik után. elkaparni egy sebet, lesni a kifolyó, átlátszó gennyet, szétkenni, letörölni, elmorzsolni egy utolsó könnycseppet. szúnyogokat űzni hegesedő kézzel, a falhoz nyomni őket, kipréselni az életet ványadt testükből. szárnyaik vannak, mégsem halhatatlanok.

viszkető lábam a körmeimmel vakargatom, kifordítva a lábfejem, nyelvem kéjesen kilóg, ahogy lihegek az egyszerű öröm fellegébe burkolózva. bármennyire is tele van minden problémával, most csak a bőrön végigszántó körmök, csak a pontos és precíz mozdulatsor létezik, ahogy a viszketés lassan megszűnik és elenyészik.

bár a belső, mélyről jövő viszketést is meg lehetne szüntetni ennyire könnyedén…

experiment # 032

megint a rácsok, de az érzés most más. biztonságban, izzadságszagban, vigyorogva, éhesen és készen.

a véget nyújtja át nekem, szőke haja zilált, ajkai nedvesek, pupillája tág és véreres.

– tiéd lehet.

– hmmm?

– a vége mindig fáj…

egymás nyakába borulunk a füstszagban, röhögünk és visítunk, mások kárára görbül mosolyra a szánk, most még az is nevetséges, hogy itt fetrengünk az ágyon és a térdünk összeér. gúnyolódunk, kárt örvendünk, fájunk, főleg az oldalunk. és a tüdőnk.

szükségem van még egy szálra, ahogy utánanyúlok, és a haját birizgálom. várjuk a csengetést, az érzés elhatalmasodik, zsíros kajamaradványokat törölgetek az államról.

fuldokolva örülünk egymásnak és mindennek. valahogy minden annyira természetesnek, őszintének tűnik, távol a problémáktól és a hajnalban csörömpölő telefon zajától. soha sem kell felkelnünk már többet. a hullafáradtságot lassan felváltja a hullamerevség, mozdulni sem tudok. kikísérném az esőbe, de félek, hogy a kapuig sem jutnék el. pedig futnék, rohannék, hagynám, hogy a víz tisztára mosson, a sár újból összemocskoljon.

nézem, ahogy elmegy, összeröhögünk, lesz még folytatás.

a vége mindig fáj.

experiment # 044

mire az utolsó cigi is leég, én már nem leszek itt veled.

a fuldoklás öröme, az akasztás kéje. kérlek, tégy teljessé még egyszer.

utoljára.

experiment # 021

az író mindig csak akkor ragad billentyűzetet, ha leszáll az éj. csak akkor érzi úgy, hogy itt az idő, hogy most készen áll valami újra. halkan mozog, hogy senki se hallja, már megint rajta van az írásgörcs.

ujjai óvatosan szántanak végig a fekete billentyűzeten, a mozdulat automatikus, fel sem kell néznie. a hamutartó mellette csordultig tele csikkekkel, a monitor tetején három fémdoboz vigyorog le rá zölden, emlékeztetve: még nem alhat el.

zsíros fekete haja a szemébe lóg, minden egyes alkalommal meg kell igazítania, mert útban van. szúnyog köröz a feje felett, zavarja. csendben ír, nincs most szüksége zenére. képek töltik meg az agyát, melyeknek igyekszik formát adni. sokasodnak a mondatok, ahogy igyekszik kitölteni az üres helyeket, rendezett sorokkal igyekezve, hogy rendet tegyen a káoszban.

gyomra megkordul, de nem étel után vágyakozik. az utolsó slukkra gondol egy rosszul megcsavart szálból, az utolsó füstpamacsra, melyet egy depresszíven hideg estén fújt ki, a nő combjait bámulva. aznap éjjel nem tudott teljesíteni. bánkódik is ezért.

a szoba ihletet ad neki, és bezárja. a szoba segít, hogy gyorsabban növekedjenek a vérvirágok, hogy kezében megmaradjon a görcs, de mégsem tud ott élni. rácsok vannak az ablakokon. már a halk dorombolás, már a vörösen izzó combok, már az illegális szerek füstje és az alkohol melege sem tud segíteni neki ez ellen. csak sodródik. fél a bálványtól, a síró dámától, fél a fekete hajú csontváztól, aki rókamosollyal koldul cigarettát. fél a vadállattól, aki nesztelenül jár, hogy utána lesből a lábára ugorjon, és véres csíkokat szántson a bőrébe. fél a háztól, a szobától, a haldokló virágoktól a vázában és a magányos koktélpohártól a konyhapult sötét magányában. fél önmagától. fél elmondani: menni szeretne.

ahogy a görcs lassan múlik, látja a kiutat. nem képes megerőszakolni magát többször, azt megteszi a nő, ha olykor ráfanyalodik. vissza akarja adni a börtöne kulcsát, egyszer és mindenkorra, hátrahagyni maga után a szemetet, a gyűlöletet, a rothadó pörkölt és megkövült macskaalom savanyú, alattomos szagát.

újra kerekeket akar csatolni a lábaira, és szárnyalni. érezni egy jó vacsora utolsó falatját, amikor kedves arcok mosolyognak rá, és nem kell tovább rejtőzködnie a gardróbszekrényben egy kicsi, védtelen állatot szorítva magához. nem kellenek többé neki a könnyek, sem pedig a gyűlölettel teli szemek, az idegenek lenéző pillantásai. nyugalmat akar.

csak annyit, hogy amikor leoltja a lámpát, egy másik test finoman az övéhez feszüljön, melegségével beburkolva mindent, elfeledtetve a múltat. hogy keze óvatosan átkulcsolhassa a feszes hasat és az apró melleket, hogy arcát a nő nyakába temethesse, és beszívja hajának illatát, amit olyan mély és örök, mint a vörös tenger. semmi mást.

szaladni, futni és rohanni, az ágyon ugrálni és nevetni. arcokat látni és beléjük temetkezni, karokba futni és nem ereszteni őket többé. beszívni az étel szagát, reggelenként mosollyal kelni, és várni, hogy elkészüljön a neszkávé. nyugodtan aludni, nyugodtan ébredni, nyugodtan élni, kések nélkül.

…

túl sokat akarok?